Búcsúzik Kollár Péter az FK Csíkszereda szuperligás női csapatának éléről. A szakember két és fél évig irányította a legutóbbi idényt kupagyőzelemmel záró együttest.

Búcsúzik Kollár Péter az FK Csíkszereda szuperligás női csapatának éléről. A szakember két és fél évig irányította a legutóbbi idényt kupagyőzelemmel záró együttest. Megköszönve mindazt, amit a klubért, a csapatért tett, vele készítettünk értékelő interjút. Sok sikert a további edzői pályafutásodhoz, Peti! 

– Véget ér egy korszak, de előbb nézzünk vissza a kezdetekre. Két és fél évet töltöttél el az FK Csíkszeredánál. 2023 márciusában milyen gondolatok vezéreltek, amikor ideérkeztél?
– Amikor Dusinszki Zoltán úrral, a Székelyföld Labdarúgó Akadémia szakmai igazgatójával először beszélgettem, arról volt szó, hogy egy fiúcsapatnál kapok majd lehetőséget. Aztán végül a felnőtt női csapatnál kötöttem ki. Felvázoltak egy jövőképet: hogy mit kell elérni a következő két-három éves ciklusban – a stábnak, a csapatnak, és nekem is.

– Az első mérkőzéseden egy szomszédvári rangadón sikerült legyőzni Székelyudvarhelyt – történelmi győzelem volt ez az FK számára az első osztályban. Hogyan emlékszel vissza arra a meccsre?
– Tudtam, hogy rangadóról van szó, de akkor még nem fogtam fel, milyen nagy tétje van. Utólag vált világossá számomra. 4–0-ra nyertünk, egy felejthetetlen élmény volt. Akkor még csak egy hete edzettünk együtt, de a lányokon máris érződött a bizonyítási vágy. Nem volt kérdés, hogy megnyerjük azt a meccset.

– Újoncként bejutott a csapat a rájátszásba, a felsőházba, és végül a 4. helyen zártunk. Hogyan értékeled azt a tavaszt?
– Nagyon hasznos időszak volt számomra. Fel tudtam mérni a playoff-csapatok és a saját keretünk erősségeit, ami segített a következő szezon tervezésében. Bejutottunk a kupa elődöntőbe is, így összességében jó kiindulási alapot jelentett a folytatáshoz.

– A következő évre már egy erősebb keret állt össze, és végül bronzéremmel zártuk a 2023–24-es idényt. Hogyan látod azt az évet?
– Akkor már pontosan tudtuk, mely posztokra van szükség erősítésre. Úgy emlékszem, hét-nyolc új játékos érkezett. Különböző tudással és személyiséggel jöttek, de célunk az volt, hogy egy dobogóért versenyző csapatot formáljunk. Az idény nehezen indult, sok döntetlent játszottunk, de augusztusban először sikerült legyőznünk a Kolozsvárt, ami számomra kiemelkedő élmény volt. A tavaszi alapszakasz utolsó fordulója sorsdöntő volt: ha Besztercén pontot szerzünk, playoff, ha nem, akkor play-out. Sikerült. A kupában is jól teljesítettünk, elődöntőt játszottunk, itthon 4–2-re vertük Besztercét, majd jött a döntő a Kolozsvár ellen. Ott tapasztalatlanságunk kijött – nüanszokon múlt a győzelem. Viszont már tudtuk, hogy a csapat gerince marad, és ehhez célzottan lehet új játékosokat keresni.

– Tudtuk, hogy a Kolozsvár gyengülhet, a Farul viszont erősödik. Ti hogyan készültetek a most zárult idényre?
– A cél a bajnoki cím volt. Még jobb játékosokat szerettünk volna igazolni, de nálunk ennek megvannak a kritériumai – például a magyar játékosokra való fókusz. Négy-öt új játékos érkezett. Tudtuk, hogy a Farul szinte korlátlanul tud igazolni, nekünk viszont a csapategységre kellett építeni. Jó csapat formálódott, de tavasszal két kulcsfontosságú meccset elveszítettünk – idegenben a 85. percben kaptunk gólt, itthon pedig ugyaneddig vezettünk, aztán mégis vereség lett a vége. Ezek döntöttek a bajnoki cím sorsáról.

– Az alapszakaszban nyolc csapat indult, de négy ellen gyakorlatilag edzőmeccsszerű mérkőzéseket játszottunk. Hogyan lehetett ezt kezelni mentálisan?
– Tudatosan szétválasztottuk a kétféle játékot: más taktikát alkalmaztunk a gyengébb és az élcsapatok ellen. A kisebbek ellen türelmesnek kellett lenni, tudtuk, hogy sokgólos meccsek lesznek. Az erősebbek ellen viszont sokkal taktikusabb, koncentráltabb futballra volt szükség. A hibák mindig jelen vannak a játékban, de a hozzáállás mindig rendben volt.

– Vezetésed alatt a csapat lépcsőről lépcsőre haladt: negyedik hely, bronz, most ezüst. A Románia Kupa idei kiírásában pedig a döntőig jutottunk, és meg is nyertük.
– Igen, mindig változtattunk, fejlesztettük a keretet. A cél minden évben a bajnoki cím volt. A mi csapatunk átlagéletkora 22,3 év, míg a Farulé 26 körül – ez a tapasztalat sokat számít. Ők rutinból hozták le a szoros meccseket, mi még idegeskedtünk a végjátékban. De fejlődtünk. A lányok személyisége is sokat változott – komfortzónán kívül is helyt kellett állniuk. Azt gondolom, jobb karakterek és jobb játékosok lettek. Úgy érzem, az én munkám itt befejeződött – összeraktam és felépítettem ezt a csapatot. Az én személyiségem nem mindig illett minden helyzethez, de ez is egy tanulási folyamat volt – nekik is, nekem is.

– A búcsú előtt azonban történelem íródott: megnyertétek a klub első felnőtt trófeáját, a Románia Kupát. Milyen érzésekkel élted meg a döntőt?
– Már sejthető volt, hogy ez lesz az utolsó közös meccsünk, emiatt is érzelmes volt. A válogatott szünet alatt sokat beszélgettem a játékosokkal, és talán sikerült oldani a köztünk kialakult távolságot – legalábbis amit ők éreztek. Én mindig külön kezeltem a pályán történteket és az emberi kapcsolatokat. Jól tudtunk beszélgetni, sokat nevettünk, de komoly dolgokról is tudtunk értekezni.

– A döntő második félidőjében tíz emberrel is domináltunk. Lehet ezt a 2,5 év munkájának eredményeként értelmezni?
– Abszolút. Ez a fejlődési szakasz nem fog itt megállni. Bízom benne, hogy egy más típusú edzővel jövőre bajnokok lesznek. Ez a kupagyőzelem egy újabb lépcsőfok volt a győztes mentalitás kialakulásában. Ha valaki egyszer megérzi, milyen nyerni, nem akarja elengedni azt az érzést. Ez egy baráti, sportolói közösség – egy csapat, amely mostanra teljesen egybeforrt.

– Fiúfutballból érkeztél, mégis egy női csapat vezetőedzője lettél. Milyen tapasztalatokat szereztél?
– Magyarországon már dolgoztam női szakággal, így nem volt teljesen új a helyzet. Tudtam, hogy nehezebb feladat lesz. Éppen ezért talán keményebb voltam a kelleténél, de irányt kellett szabni. Ha ez baráti viszonnyá alakult volna, könnyen átcsúszik az érzelmek irányába, nem a szakmaiság felé. Tudatosan figyeltem a karaktereket, és próbáltam annak megfelelően kommunikálni – kihez keményebben, kihez lágyabban.

– Voltak mélypontok is az itt töltött idő alatt. Milyen érzésekkel távozol?
– Igen, voltak nehézségek. A női szakág még mindig fejlődőben van Romániában – infrastruktúrában, szervezettségben is. Gyakran kellett ezekkel párhuzamosan küzdenünk, néha még a szövetséggel is. De mindig arra törekedtünk, hogy ne a kifogásokat keressük, hanem a megoldásokat. A cél az volt, hogy profi csapatként működjünk – fókuszáltan, nem kifogásokat keresve.

– Mit hagytál útravalóul a lányoknak az utolsó beszélgetésen?
– Összefoglaltam az elmúlt két és fél évet. Kezdtük úgy, hogy nem volt U13-as vagy U17-es csapatunk, most pedig már komolyabb struktúrában működünk. Beszéltem arról is, hogy nem velük volt gondom, amikor szigorú voltam, hanem a közös cél érdekében kellett keménynek lenni. Először a játékosokat kellett fejleszteni – aztán lett belőlük egy igazán jó csapat. Mindenkiben látok fejlődést, és azt gondolom, hogy ez a munka valóban nyomot hagyott.

– Peti, köszönjük szépen a média stáb nevében is a közös munkát, és további sok sikert kívánunk a karrieredhez!
– Köszönöm szépen. Viszont kívánom!

Kép és szöveg: Pál Zoltán